Óda a koreai nőkhöz

Jung Young Shin képeskönyve, melynek a címe “Szülőföldem asszonyai”, Korea női földműveseinek állít emléket- A képek az 1980-as évek világába repítik vissza az olvasót, főképpen vidéki és fejletlen országrészekbe.

Rusztikus, látszólag primitív életet élő, cserzett arcú idős asszonyokat örökítenek meg a gyönyörű fekete -fehér fényképek, amelyek többnyire 1987-ben és 1988-ban készültek.
Habár a képek 30 évtizeddel ezelőtt készültek, maga Korea azért már akkor is olyan fejlett volt, hogy meg tudta rendezni az 1988-as nyári olimpiai játékokat, de a vidéki emberek élete látszólag akkor még nagyon messze állt a városok fejlettségétől és civilizációjától.

A rizs ültetése előtt még tehenekkel szántották fel a földeket. Olajjal működtethető, kezdetleges gépi eszközeik voltak ugyan, de azok kapacitásának és tudásának a felét sem használták ki. Az egyik fotón egy idős hölgy éppen szünetet tart a kézi rizsültetés közben és a görnyedt, fáradt hátát próbálja kiegyenesíteni. Egy másik képen pedig egy munkásnő sétál egy, a semmi közepén lévő mezőn, mögötte a hűséges kutyájával.
Más fényképeken az látszik, amikor a gazdasszonyok hosszú órákat sétáltak be szeles, földesutakon a szabadtéri piacokig, amelyeket hagyományosan ötnaponként tartottak. A piacokon vásároltak meg mindent, amire szükségük volt és ott adták el a termékeiket is, hogy némi bevételhez jussanak. A piacoknak különleges hangulatuk volt. Szívet melengetőek azok az életképek, amelyeken két idős asszony beszélget egymással, egy másik a zöldségessel alkudozik, míg mások buszokra várnak.

Ez a könyv régóta esedékes” – mondta Jung a The Korea Times -nak. “Sokkal korábban szerettem volna megjelentetni, mert meg akartam mutatni a nőknek, akik arcukat adták a fényképeimhez, hogy elismerés jár nekik a kemény munkájukért és a családjukért hozott áldozatokért. De ezt különböző okok miatt ezt sajnos nem tudtam megtenni.

A 63 éves Jung a fotóin szereplő idős asszonyokat “anyukáknak” nevezi, részben amiatt meleg fogadtatás miatt, amelyben az idős hölgyek a velük töltött idő részesítették, részben pedig azért, mert az édesanyjával egyidősek.
A nyolcvanas években kezdtem fotózni a farmereket és a vidéki piacokat. Akkoriban az ilyen piacok nagyon elterjedtek voltak országszerte.” – mondta. “Néhány idős hölgy megragadta a kezem, hogy tartsak velük, majd ők mutatnak nekem érdekes fákat és szép tájakat, azokat fotózzam, azok sokkal érdekesebbek, mint ők és sokszor nevettek rajtam, hogy olyan unalmas témát választottam, mint egy vidéki piac, nem értették. De minden alkalommal meghívtak ebédre vagy vacsorára és hosszú órákat beszélgettünk.”

A helyi gazdák vendégszeretete felejthetetlen élményt jelentett számára. A fotós elmondta, hogy folyton elérzékenyült, miközben válogatta a könyvprojekthez három évtizeddel ezelőtt készített fotókat.
Vidéki lány vagyok, és otthon érzem magam, amikor vidéki kisvárosokat és megyéket fedezek fel, és találkozom az idős gazdákkal, akik a földjeiken dolgoznak, hogy el tudják tartani a családjukat és a gyermekeiket.” – mondta válaszul arra a kérdésre, hogy miért kötődik ennyire a vidéki emberekhez és a vidéki piacok világához.

A “Szülőföldem asszonyai” című fotókönyve a tisztelgés a felelősségteljes, és hatalmas áldozatokat hozó koreai anyák előtt, akik mindig önzetlen életet éltek, és számtalan harcot kellett megvívniuk azért, hogy gyermekeiket etessék és iskolába küldjék.

Jung három évtizedes munkája alatt a mezőgazdasági termelői piacokon, arra a felismerésre jutott, hogy van egy nagy különbség a mostani és a 80-as évekbeli vidéki, piacokra termelő földműves asszonyok között : úgy tűnik, a mai gazdálkodók sokkal jobban törődnek divattal és frizurájukkal, mint 80-as évekbeli társaik tették.

A nyolcvanas években, amikor a fotóprojektemhez először látogattam el mezőgazdasági piacokra és találkoztam a terményeiket árusító, mezőgazdaságból élő és abban dolgozó asszonyokkal, mindannyian pontosan ugyanazt a frizurát hordta. Mindenkinek hosszú haja volt, amelyet hagyományos, koreai hajtűvel kötöttek fel. Manapság azonban már ezeken a piacokon is minden nőnek egyéni és egyedi frizurája van. Azt hiszem, ez a változás a televízió hatásának köszönhető, hiszen a tv-nek köszönhetően már a vidékiekhez is egy pillanat alatt eljutnak az aktuális divathullámok.”

A nyolcvanas évek női gazdái sok szempontból az áldozat és a nemek közötti egyenlőtlenség szimbólumai.

Egy patriarchális társadalomban éltek, ahol nem volt lehetőségük iskolába járni. A férfiakat előnyben részesítették, a nőket pedig arra tanították, hogy áldozzák fel magukat a család oltárán, engedelmeskedjenek a férjüknek és és szüljenek gyerekeket. Ez az életmód sok nőt közömbössé és fásulttá tett. Néhány közülük idővel rájöttek arra, hogy mit veszítettek, hogy milyen lehetett volna az életük, ha magukra is figyelnek és ha kapnak lehetőséget tanulni, de általában ezek a felismerések már későn jöttek.

Egy idős hölgy azt mondta a Jung-nak, hogy szerinte ő a szakterületén akár PhD fokozatot is szerezhetett volna, ha annyi időt és energiát ölhetett volna a tanulásba, amennyit a földművelésbe kellett neki.

Jung képei 3 csoportot mutatnak be: a gazdaságokban dolgozó nőket, a házimunkát végző nőket és a piacra járó nőket. Olyan erős koreai asszonyokat, akik megtanultak túlélni a zord vidéki élet valóságában.
A “Szülőföldem asszonyai” Jung 9. fotókönyve. 2002-ben debütált fotósként a “Vidéki piacok meséi” c. fotókönyvvel. Eddig körülbelül 600 termelői piacon készített képeket országszerte és 10 kiállítást rendezett a fotóiból.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt szereti: