Sosem voltam igazán Netflix hívő. Nem koreai sorozataik közül láttam nagyon régen a Hannibal-t, az egy mestermű volt, bár meggyőződésem, hogy Mads Mikkelsen alakítása nélkül fele ennyit sem ért volna.
Őszintén: annyira a koreai Netflix sorozatokért sem rajongok. Nem szeretnék világnézeti kérdésekbe belemenni, mert ez kényes terep, de általában a Netflix-s koreai sorozatokban találok pontosan olyan elemeket, amelyek miatt nem nézek évek óta egy darab nyugati sorozatot vagy filmet sem. Én a tipikusan koreai sorozatokat szeretem, koreai cégek és gyárak alkotásait és néha picit félelmem, hogy előbb-utóbb oda is beszivárog szépen lassan minden, ami miatt a nyugati világtól Koreába menekültem. De ez sem témája ennek a bejegyzésnek, csak ha már Netflix, akkor megemlítettem.
Tegnap este megnéztem a Matrimonial Chaos 5. részét, az a sorozat nekem egyre nagyobb szerelem, részről részre egyre jobban magával ragad a hangulata. Mivel a 2d1n nagyon pörög, már a 82.részt nézem (és 100-nál járnak a készítők), így mindig bepánikolok, hogy el fog fogyni, ezért gondoltam, lassítok és nézek valami mást.
Érdekes módon most mindkét választásom Netflix-es újdonságokra esett. Az első a New world c. új sorozat volt.
A New world egy félig reality, inkább variety show, amiket én annyira szeretek Koreában. És ott van benne Kai, az EXO-ból, Lee Seung Gi, gondoltam minden adott ahhoz, hogy valami szuper dolog kerekedjen ki belőle.
Amit le kell szögeznem előre: az látszik, hogy a pénzt nem sajnálták a készítők, olyan káprázatos helyszíneket húztak fel, hogy tényleg tátva marad az ember szája.
Minden szereplő olyan házban lakik, amilyenről álmodott, természetesen mindenki erkélye a tengerre néz, tényleg mesés. A koncepció sem lenne egyébként rossz. Megérkeznek, mindenki kap egy mobiltelefont, amellyel csak egymást tudják elérni, mindenkinek az új bankszámlájára utalnak X összeget egy virtuális, kitalált pénznemből, amivel az itt töltött 6 nap alatt tudnak gazdálkodni. Ebből kell megoldaniuk az étkezést, utalhatnak egymásnak is, illetve nyilvánvalóan rengeteg feladatot kapnak majd, amiért újabb pénzjutalmak járnak. Lehet kockáztatni is, egy pontnál Lee Seung Gi-nak kellett épp eldöntenie, hogy a piros gombot választja, ami fix 50%-t ad neki (tehát a meglévő pénze felét biztosan megkapja pluszban), ha a kéket, akkor megduplázhatja a bankszámlája összegét, de akár el is veszítheti. Mit választ? Persze az elején még könnyűek a feladatok, könnyűek a döntések, idővel majd ki kell mindenkinek lépnie a komfortzónájából. Az itt összegyűjtött virtuális pénzt, kinek mennyi jön össze, a 6. nap végén mindenki ugyanolyan összegű valódi pénzre válthatja.
Minden adva van ahhoz, hogy ez jó legyen, és nem az. Szerintem legalábbis. Nem tudtam az első részt sem végignézni, felénél kilőttem. Pedig Kai… miatta tényleg nagyon akartam nézni. De nem megy. Minden luxus, minden csillog-villog, minden mesés, minden hipermodern, tele van az egész sziget virtuális elemekkel, hologramokkal, stb és – lehet a korom miatt – én ezzel nem tudok mit kezdeni, nem látok mögötte tartalmat, öncélú puffogtatásnak tűnik, hogy igen, erre is van keret, de nincs mögötte semmi, nem látni, hogy mi célja, a technika és a pénz villogtatásán kívül ennek a hihetetlen mennyiségű technikai trükknek. Bár a 2d1n-ban azért játszanak, hogy ki alszik kint -15fokban is sátorban és hogy ki ehet vacsorára zacskós ramen-t, de az a világ, azok a játékok, az hogy az a való világban játszódik hozzám ezerszer közelebb áll, mint ez a kitalált csillogás. Szép, tátom rajta a számot egy percig, aztán untat. Ráadásul túl sok benne a virtuális elem, azaz fákon hologrammal kivetített gyümölcsök, stb… ahogy írtam már, lehet, hogy bár a kütyük és az internet világában élek én is, de ehhez már öreg vagyok, nekem ez már sok. Én valahol ebben érzem megint azt, hogy a Netflix a “nagy nyugatot” próbálja koreai köntösben tálalni és nekem az még így sem kell.
Nagyon sajnálom, mert szerethető emberek, egy jó koncepció, de valamiért nekem ez nagyon nem jön be. Hangsúlyozom, hogy NEKEM, ízlésekről beszélgetünk, ettől másnak még tetszhet nagyon. Én magam is lehet, hogy adok neki még egy esélyt, mert látok benne olyan pillanatokat, amiket szeretnék, ugyanakkor rengeteg olyat is, amitől égnek áll a hajam.
Így viszont viszonylag hamar át is léptem a Hellbound-ra. Valahogy tegnap minden összejött ahhoz, hogy belefogjak. Olvastam csoportokban ajánlót hozzá, mi is beszéltünk róla otthon, és aztán a lelkem kedvence, Ravi is épp írt arról IG-on, hogy nézi és imádja.
Ami már első pillanatban szemet szúrt, hogy az biztos, hogy a plakátok remekbe szabottak lettek, nem is tudnék egyet választani közülük.
Ha Hellbound, akkor nem lehet szó és említés nélkül elmenni Yoo Ah In mellett. Ez a pasas nekem egy hatalmas talány. Úgy vonz, hogy taszít. Úgy találom eszméletlenül vonzónak, hogy közben azt sem tudom, jóképű-e. Van benne valami félelmetes, valami kegyetlen, de valami rettenetesen vonzó is. Számomra legalábbis. Ez a szerep pedig… a szektavezér, aki a hosszú haja mögül, halálos nyugalommal beszél a végítéletről, Isten haragjáról és közben mintha kenegetnék a bőrömet a hangjával… nagyon jól áll neki.
A sorozat maga is olyan nekem, mint Yoo Ah In. Nem szeretem az ilyen CGI trükkös, szörnyes dolgokat, ugyanakkor a vallási szektás fanatizmus nagyon érdekel. (a True Detective 1. évada volt talán az utolsó amerikai sorozat, amit láttam és imádtam a témáját és a monológokat benne).
Egy részen vagyok csak túl, de egészen biztos vagyok benne, hogy ezt végig fogom nézni. Megfogott a hangulata, a szereplők, a téma, ebben mindent eltaláltak úgy, hogy ne találjak rajta fogást. Bővebbet nem tudok róla mondani, mert tényleg csak egy részen vagyok túl, de már volt benne pár olyan párbeszéd, amikkel engem meg lehet venni kilóra. És meg is vettek, szóval alig várom a munkaidő végét, hogy nézhessem tovább. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi lesz az igazság, kiderül-e egyáltalán, hogy mi az igazság…
My heart and Seoul 